Mihez kezdjek? Úgy érzem, ez csak rosszabb lesz. (beszélgetős fórum)

Azt nem mondtam, hogy a családom nem fontosabb nála.

Nyilván, ha élet halál kérdés lenne, akkor a család az első, de egy teljesen random kérdésre, hogy "Kit választanál, minket vagy az edzést?" nem tudnék dönteni, mert a családomat is szeretem, de az edzés is rettentő fontos számomra a saját mentális és fizikális egészségem miatt.

Tudom, hogy fanatikus vagyok, de ezt nem bánom, helyén tudom kezelni úgy gondolom.

Sajnos a bizalom az más kérdés, valóban nincs olyan ember a családban, akiben 100%-ban bármikor odamennék és kötetlenül beszélgetnék. Mint írtam, nálunk nem voltak soha ilyen mély beszélgetések és most így hirtelen 20 éves koromra ez kellemetlen/fura lenne.

Gondolom Ti már a kezdetektől mindent megbeszéltek. Kérdezgetted Őt mindenről már gyerekkora óta. Na nálam ez maradt ki.

Ha neked az edzés olyan első helyen áll, ahogy mint írtad, nem fontosabb nála a családod, akkor ez nálad nem kikapcsolódás, hanem fanatizmus, ami nagyon a másik véglet...

Az ismerkedésnél meg eljut az ember, hogy a gondolatait érzéseit elmondja a másiknak, de ez nem jelenti azt, hogy a másikat lelki szemetesládának tartja. Én is elmondom a barátomnak/páromnak az érzéseimet, gondolataimat, ahogy ő/ők is nekem. Ha ez nem egyoldalú és csak erre használod, akkor ezzel semmi probléma. Igazából látszik is, hogy nincs igazi barátod, és hát a családodban sem bízol, pedig ez nagy hiba, szerintem kimondottan értékelnék a szüleid, ha megosztanád velük a gondolataidat.

Az én fiam 26 éves, de soha nem merülne fel bennem és szerencsére benne sem, hogy nem jönne hozzám, ha valami bántja a lelkét...

Szerintem az, hogy egyetemre mész nagyon pozitív döntés, ami ki fog majd mozdítani a hétköznapi rutinjaidból. Érdeklődővé válsz, megismered a csoporttársaidat, akikkel olyan témában beszélgethetsz ami érdekel.

Ez majd lassan "kinyit" téged, változni fogsz.

Csak türelem. Nem egy nap alakult ki nálad ez az "érdektelenség".

Igen, más pályában képzelem el magam. Dietetika lenne a cél, + mellé személyi edző képzés. Úgy érzem, hogy ez az a munkakör, amit egész életemben szívesen csinalnék.

Mivel itthon senki sem sportol, ezért az én helyzetem fura nekik, hogy 4-5x eljárok edzeni, ha esik, ha fúj. Erre még az is rá játszik, hogy maximalista vagyok és amibe belekezdek azt vagy 100%-ig komolyan veszem, vagy nem is csinálom inkább.

Az egyetem az jó ötlet, ott is tudsz majd ismerkedni. Más pályában gondolkozol?

Nem feltételezem hogy rosszként éled meg az edzést, úgy értettem hogy talán túlságosan is belemenekülsz, ha már a családod is ilyen kérdéseket tesz fel hogy őket választanád vagy az edzést :D Talán te írtad ki korábban azt is hogy a szimpla fogyókúrázás átcsapott abba, hogy minden ilyesmire már obszesszíven odafigyelsz, akkor pl. nem árthat visszavenni belőle, nehogy a mentális egészséged még jobban rámenjen a kalóriaszámolásra meg a hasonlókra.

De végső soron azt hogy mi segít, meg milyen hobbikat keress, pontosan hol és hogyan ismerkedj, mi nem tudjuk helyetted kitalálni. Próbálj ki dolgokat, más mozgásformákat akár, hátha valami megtetszik. Én pl. szeretek videojátékozni, és ha rossz kedvem van, felvidít, de ha valami aktív tevékenységre vágysz akkor ezzel a tippel nem leszel kisegítve 😅

A pszichológus annak "való" (való??), aki felismeri, hogy baj van, és felismeri azt is, hogy egyedül nem boldogul.

Azzal is nagyon nagyot tesz az ember magáért, ha pszichológushoz megy.

A pszichológus annak való, aki nem hajlandó magáért tenni, külső segítséget vár.

Tenni magunkért élvezetes dolog, látni az eredményt meg pláne. Elmondhatod: Igen, megcsináltam! Ez vagyok én! Kijövök a gödörből mert olyan vagyok mint a keljfeljancsi! Engem lenyomni sem lehet!

Én már nem vagyok fiatal, de mindig kell valami újat tanulnom. A fejlődés szórakoztat.

Újabban csikungot tanulok/gyakorlok. Esetleg ránézhetnél te is mi ez. Kimozdít a depiből, egyensúlyba hoz minden téren. nem rég kezdtem, már érzem és élvezem hatását. Én online oktatótól tanulom, de ha tetszik és van lehetőséged, eljárhatsz órára is.

Ja, és igen. Voltam hasonló helyzetben. :)

Nem sajnáltatni szeretném magam, sajnálom, ha ez így jön le, nem ez a célom.

Szimplán tapasztalatokra vagyok kíváncsi, mert gondolom nem én vagyok az egyedüli ember a világban, aki hasonlóan érez.. Nem gondolnám, hogy az egyedüli megoldás egy pszichológus/pszichiáter lenne.

Kinek mi segített? Ennyire lennék kíváncsi, nem sajnáltatás a cél..

Igen, 1x már voltam itt, akkor is hasonló problémával, de azóta csak rosszabb lett. Azt gondoltam, hogy majd jobb lesz, de nem úgy tűnik.

A honvédséget nem feltétlen tartom megoldásnak. Oké, jó fizikumum van, embereket is megismerhetek ott, de ugyanúgy, mint az informatikában, itt sem tudnék kiteljesedni..

Félre ne értsd, nekem az edzés kikapcsolódás, nem rosszként élem meg. Imádom ezt csinálni. Másnak a reggeli kávé, nekem pedig ez a megszokott.

Az csak + dolog, hogy arra az 1-2 órára is eltereli a gondolataim. Semmi pénzért nem hagynám abba.

Nem tanulok már, szeptembertől szeretnék egyetemre menni, 1 év kimaradt.

Informatikában dolgozom, rendszergazdai területen, de nem köt le, nem szeretem csinálni, pályát tévesztettem az tuti. :D

Ismerkedni meg nem azért lenne jó, hogy elmondjam a problémáim másnak. Az emberekre nem egyfajta szemetesládaként tekintek hogy teledobálom őket a hülyeségeimmel..

Csak egyet tudok mondani, bár tudom, hogy mindenkinek a saját baja a legnagyobb, de ameddig csak egy fórumig jutsz a problémáddal, és valahol nem is akarod megoldani, csak egyfajta sajnálatot kiváltani, addig hidd el, nincs nagy gond.

A túlsúly a te döntésed, kicsi korban is, és hát lássuk be, nem kövér embert is rekesztenek ki az iskolai évek alatt. Viszont az, hogy most 20 évesen senkid nincs, akiben bíznál, csak egy idegen "közösségben" álnéven, az már mond valamit rólad. Szerintem a való világban keress barátokat/közösséget...

Dehát pont ezzel kezdted, hogy senkivel nem tudsz erről beszélni, és szerinted ez is a baj. A pszichológussal tudnál. És egyébként a barátok sem arra vannak, hogy folyamatosan a kínjainkkal traktáljuk őket, az ún. "trauma dumping" nem valami jó dolog, szóval ne az legyen a fő motivációd az ismerkedésre hogy végre legyen valaki akinek elmondhatod ezeket.

Amúgy 20 évesen szerintem sem vagy semmiről lemaradva. Mit dolgozol? Tanulsz még?

Lehet hogy akár a mindennapos edzésből is áldozhatnál be más programokért cserébe, ha az ennyi időt elvesz a napodból. Mármint értem hogy most ez a személyiséged része, hogy lemenekülsz a terembe súlyokat emelgetni, de ott nehéz lesz a peoblémáidra megoldást találni.

1 haverom van, de Ő viszonylag messze. Nem tudunk minden nap találkozni, sőt.. 3-4 havonta 1 alkalom, akkor is a közös program az edzés. Ő is már már fanatikus, mint én. Együtt edzettünk majdnem másfél évig minden nap, csak én befejeztem a középiskolát már.

Én is csak azt látom megoldásnak, ha valahogy szocializálódom. De fogalmam sincs hogyan kereshetnék programokat, ahol emberekkel találkozok. Egy új hobbi lenne a cél, amivel letudom magam foglalni. Focizni szeretek, hobbi szinten 10-12 év van a hátam mögött, de sehol nincs a közelben semmi akadémia vagy bármi edzés.

Azon is gondolkoztam, hogy eljárok boxedzésekre, de az meg este kezdődne, a napjaim pedig így is elég sűrűek.

Reggel 6 órakor kelek, 1 óra utazás, délután 3-4 óráig munka, utána edzés, és este 7 órára érek haza.

A fő ok? Dehogynem tudom.

Gyerekkorom óta ki voltam rekesztve a súlyom miatt. 5. osztályos koromig minden nap többen is megvertek, mert kövér voltam. Sajnos nem a legjobb közegben jártam iskolába.

Azóta változtam, lefogytam, de a megfelelési kényszer mindig is bennem van és valószínűleg ebből fakad az edzés iránti fanatizmus, evészavar és testképzavar. Zéró önbizalom, introvertáltság.

A fő probléma szerintem ez, legalábbis az önbizalomhiány, testképzavar, evészavar tuti emiatt alakult ki.

E mellett alvászavarom is van már gyerekkorom óta. Legalább 6x felkelek egy éjszaka alatt és habár nem vagyok fáradt, tudom, hogy ez sem normális.

Szóval nem, nem "magam sem tudom és csak viccből írogatok ilyeneket..

Minden ember küzd saját magával, aki nem, az hazudik. Nincs olyan ember, akinek ne lenne kicsit sötétebb oldala. Ha mégis, akkor nagyon irigylem Őt.

Ez még alakul, idővel jobb lesz. Most olyan korban vagy, amikor céltalannak tűnik az élet, de rengeteg időd van. Sport jó, nagyon hasznos, ne hagyd abba. Ép testben ép lélek, kapcsolatok meg jönni fognak, nagyon fiatal vagy.

Nincsenek barátaid sem? Lazább haverok, akikkel valóságban lógni lehet, programozni?

Én nem is értem, hogy valójában mi a bánatod, azon kívül, hogy átvert egy nő. Hát vannak ezzel így páran. És hát a megfogalmazás, "és még sorolhatnám", abból az derül ki, hogy a fő okot még te sem tudod.

20 évesen mi a fenét akartál elérni? A legtöbb 20 éves otthon él, anyuka mos/főz rá, és jobb esetben iskolába jár, vagy dolgozik.

A pszichológus pont azért járt isklába, hogy a kérdéseivel a dolgok mögé járjon, és a leghülyébb demagóg mondat, hogy úgysem tud segíteni.

Persze ez is egy álláspont, és akkor maradj azon a szinten, ahol most vagy, és egy fórumon írogass ismeretleneknek, akik mindent fognak, csak megoldást találni rá nem.

Igaz, lehet neked elég pár kedves szó, de akkor nem is volt semmi bajod, csak nyöszögtél. Ha komoly bajt érzel, akkor keress ennél komolyabb megoldást...

A mentális állapotom az utóbbi 2 évben nagyon sokat romlott (evészavar, testképzavar, sikertelenség, azt érzem, hogy semmit nem értem el az életben, nincsenek barátaim, átvert egy lány, és még sorolhatnám) és senkinek sem tudok erről beszélni.. A szüleimet szeretem, imádom, de sosem alakult ki annyira személyes kötődés, hogy ilyen dolgokat megosszak velük, nálunk nem voltak mély beszélgetések soha így rettentő kényelmetlen lenne így 20 évesen belekezdeni ezekbe.. Testvéreimmel egy fokkal jobb a helyzet, de velük sincs meg 100%-ban a "bármit elmondok" nekik érzés..

Szóval minden dolgot magamba kell elfojtanom.. Az utóbbi 1 évben még az öngyilkosság is az eszembe jutott, de ezt annyira önző dolognak tartom, hogy soha nem lennék rá képes. Önző dolog, igen. Hogy miért? Mert a családtagjaid, hozzátartozóid fognak szenvedni jóformán miattad, mert öngyilkos lettél. Az pedig az utolsó, hogy én nekik rosszat akarjak.. De már az is ijesztő, hogy egyáltalán ilyeneken gondolkodok. Nem lennék képes rá, de akkor is ijesztő, mert 3 évvel ezelőtt eszembe nem jutott volna még ehhez hasonló gondolat sem.. Ezért is gondolom, hogy a mentális állapotom romlik, és van egy olyan érzésem, hogy ez egyre csak rosszabb lesz..

És még csak 20 éves vagyok..

Félre ne értsétek, nem az van, hogy bent ülök egy sötét szobába és az ereimet vagdosom..

Sokkal inkább az a helyzet, hogy olyan semmilyen vagyok. De tényleg. Nem beszélgetek senkivel, itthon sem szólok szinte senkihez, csak ha kérdeznek.. Elmegyek dolgozni, edzeni, hazamegyek. Ennyiből áll a napom.

Tegnap anyukámmal és velem volt egy elég érdekes dolog. Mondani szeretett volna valamit: "Te amúgy..." én pedig azonnal válaszoltam, hogy "Igen". Tehát nem hagytam befejezni a mondatát, hanem így viccesen válaszoltam neki előre. Nevetett ő is, én is.

Miután válaszoltam, az első 5 másodpercben lezajlott bennem, hogy vajon mit kérdezhetett volna.. Utána megkérdeztem tőle, hogy "Egyébként mit akartál kérdezni?".

Ő pedig mondta, hogy "Fiam, te amúgy szeretsz engem?" Azonnal mondtam, hogy "Igen". De tudjátok mi az érdekes, hogy én tudtam, hogy ezt akarta kérdezni már az első alkalommal is, amikor nem hagytam neki elmondani. Abban az 5 másodpercben amíg gondolkoztam, hogy vajon mit is akart kérdezni, pontosan ugyanez a mondat zajlott le a fejemben. Ők is látják, hogy valami nem oké, mert pár évvel ezelőtt nagyon nem ilyen voltam, és én is tudom ezt..

Teljesen jogosan kérdezte ezt sajnos. Senki felé nem mutatok érzelmet, semmit. Tényleg olyan semmilyen vagyok, nincs jobb megfogalmazás erre, bármennyire is próbálom jól összeszedni a gondolataimat. Semmilyen. Ez a legpontosabb szó arra, hogy milyen vagyok az utóbbi 1 évben.

Járok dolgozni, (habár a közeg ott is olyan, hogy senki se beszél senkivel..) edzeni. Az edzés az, ami miatt még egyáltalán van valamennyi pozitív dolog, amit az életben látok.. Ha nem lenne az edzés, fogalmam sincs mi lenne velem. Kevés fontosabb dolog van az életemben jelenleg, mint az edzés.

Ez nálam annyira komoly, hogy tegnap a testvérem megkérdezte csak úgy, hogy "Minket választanál, vagy az edzést?"

Én pedig őszintén mondtam erre szinte azonnal, hogy "Nem tudnék dönteni." Szóval rohadtul nagy szerepet játszik az életemben az, hogy lemegyek a terembe és súlyokat emelek 1 órán keresztül.. A legtöbb embernek ez hülyeség, nekem kb. az életem.

Teljesen tanácstalan vagyok, azt érzem, hogy kicsúszott minden a kezeim közül.

Oké, sablon megoldás: Pszichológus.. De mindig is hülyeségnek tartottam ezt.. Honnan tudná, hogy mi zajlik le bennem? Miért segítene nekem az, hogy random emberekkel beszélek a problémáimról? Attól még nem fognak megoldódni ezek a problémák.. Kibeszélni meg bárhol kitudom magam, most is épp ezt teszem..

Egy lehetséges megoldásként arra gondoltam, hogy keresek még valami hobbit. Az edzés mellett szeretnék csinálni valami olyat, amit komolyan tudok venni és eredményeket elérni.

Van/volt valaki már hasonló helyzetben?